Esti mese

A meséléshez az esti jelző valamikor a televíziózás kezdetekor ragadhatott hozzá. Amikor a televízió egyetlen csatornáján, a gyermekeknek ugyanabban az esti időpontban szenteltek minden nap egy sávot. Persze nem tudom, de azt igen, hogy a mesét nem zavarja, ha reggeli, ha délelőtti, ha délutáni, az sem.  Ezt pedig onnan tudom, hogy volt egy időszakunk amikor este már annyira sűrű lett a program, hogy többször elmaradt az esti mesélés. Ekkor kénytelen voltam korábbra tenni, ha nem akartam, hogy kimaradjon.

Szóval jó a mesélés.

Jó nekem, szülőnek, mert egyszerű, nem igényel felhajtást, sok pénzt, tehetséget.

Jó a gyermeknek, mert nő a szókincse, fejlődik a beszéde.  Jó neki, mert az életről szól. Jó, mert olyan kérdésre is választ kaphat, amit csak érez, de nem tud megfogalmazni.

Jó nekünk, mert együtt vagyunk.

Jó nekünk, mert megbeszélhetjük, ami közben eszünkbe jut.

Hiszem, hogy a meséhez legalább ketten kellenek. Egy, aki mesél és egy, akinek mesélnek. Mese nem létezik hallgatóság nélkül.  Akkor sem, ha magunknak olvassuk. Akkor mi vagyunk a hallgatóság.

„A mese mindennek az origója. Gyakorlatilag ebből származik minden irodalmi műfaj. Az is, amikor az ősember a szikla falába karcolta a barlangrajzokat. Ezzel elmesélte, hogyan ejtette el a vadat. Mert amit ábrázolni tudok, amit el tudok mesélni, azt birtokba is veszem.” (Csukás István)